A fajtatenyésztés története XX.

A Homo sapiens és a Canis familiaris egymástól elválaszthatatlan történetét a kezdetektől áttekintve bemutattam, miként hozta létre a házikutya egyre újabb fajtáit hosszú időn át a technikai fejlődésből fakadó racionális igény. A szellemtörténet fejlődésével pedig egyes kultúrákban a mitikus világ képzelt lényei is ösztönzőleg hatottak a fajtatenyésztés munkájára.

S nem utolsósorban, a már predomesztikáció szintjén jelenlévő étkezési célú felhasználás továbbélése vezet néhány speciális fajta megszületéséhez.

A történeti középkorba lépő emberiség tehát, csaknem maradéktalanul rendelkezik mindazon eb típussal, melyet a ma embere ismer, tenyészt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a házikutya fejlődéstörténete lezártnak tekinthető.

Nézzük talán először a pásztorkutyákat! Ez nálunk, magyaroknál különösen neuralgikus kérdés, amikor a puli ősiségét vizsgáljuk. Kezdetben, a nagy, szabad legelők, a művelt földterületek relatív kicsinysége, ugyanakkor a ragadozók és rablók elleni védelem csupán őrző-védő munkára alkalmas kutyákat igényel. A nomád, félnomád életforma nem indokolja terelő pásztorkutyák létét. Amikor azonban az ember, adott területen, a természetes legelők rovására kiterjeszti földművelő tevékenységét, s a megszülető kulturtájban korlátozni kell a legelő állatok szabad mozgását, felmerül a terelő munka végzésére alkalmas kutyák iránti igény. Másképpen fogalmazva: a terelő pásztorkutyák elterjedése, kultúránként eltérő időben és ütemben történik. Születésük nyilvánvalóan nem előzmények nélkül való. Valószínűsíteni lehet, hogy az alapot a haszonállatokhoz szokott, őrző munkát végző ebek kisebb termetű egyedei, valamint a szálláson fellelhető, élénk vérmérsékletű jelzőebek adhatták. Itt kell utalni arra, hogy a Közel-kelet ősi, öntözéses földművelő kultúráinál fellelhető legeltető haszonállattartás területileg elkülönülten történt. Az előszeretettel hivatkozott anyagtábla ábrázolások valójában nem szolgáltatnak kellő bizonyítékot a terelő pásztorkutyák létére. Az e helyen és e korban való létezésükre, illetve alkalmazásukra nincs tehát semmiféle bizonyítékunk, mégsem zárhatjuk ki az ugyanakkor kétségtelenül meglévő kisebb termetű jelzőebek későbbi szerepét az ezen feladatra létrehozott fajták kialakulásában. A kultúrák közötti gazdasági kapcsolatok pedig az elterjedést, a szükséglet felmerülését követően, elősegíthették. Mindebből következik, hogy míg a prekolumbián amerikai kontinensen az állattenyésztés csaknem teljes hiánya, addig az afrikai kontinensen a nomadizáló állattartás következtében hiányoznak a terelő kutyák. Belső-Ázsia pusztáin a nomád népesség körében ugyancsak hiába keresnénk őket. Dél-Ázsia és a Távol-Kelet a helyi haszonállat fajták sajátos tartási kultúrájából fakadóan tudja nélkülözni ezt a fajta tevékenységet.

Egészen más a helyzet a középkorra túlnépesedő Európa esetében. Itt már korán konfliktus helyzet alakul ki a földművelők és az állattenyésztők között. Érthető, tehát, hogy a legelő haszonállatok „tilos”-tól való távoltartása elengedhetetlenné teszi a terelő pásztorkutyák alkalmazását.

Ázsia esetében a szellemtörténeti fejlődés fajtatenyésztésre gyakorolt hatása érhető tetten (lásd Fo oroszlán és lhassza apso, shih-tzu, pekingi palotakutya), amint arról már korábban említés esett. A prekolumbián Amerika növénytermesztő (kukorica) magaskultúrái népességük állati fehérjével való tömeges ellátását a speciálisan e célra tenyésztett kutyák (és tengerimalacok) révén tudják biztosítani a tengeri halászattól távol eső területeken is.

A vadászkutyák szerteágazó munkáját végző típusok közül a spiccek és agarak, ezek a legősibb alakkörbe tartozó specialisták lényegében napjainkig sikeresen mentették át genetikai örökségüket. A kopózás, mint a közép- és újkor egyik legkedveltebb vadászati formája számos fajta születésével hálálta meg a tenyésztő ember szakértelmét. Minden magára valamit adó fejedelmi és főúri udvar megteremtette az általa legjobbnak tartott kopófajtát. S bár az „állatvédelmi” szempontok a múlt században lényeges változást hoztak az alkalmazás terén,  mégis számos fajtájukban gyönyörködhetünk ma is.  A kotorékozásban jeleskedő fajták (terrierek, tacskók) kezdeményeiről korábban már említést tettem. Az ő használatuk felvirágzása előbb háttérbe szorítja a vadászgörény középkori kiterjedt alkalmazását, majd rámenősségük okán egy részük a vaddisznóvadászatok elmaradhatatlan szereplőivé válik. A kajtató ebek karrierje is a középkorban indul virágzásnak. A vizslák kialakulása viszonylag késői fejlemény. Általános vélemény a kynologiai irodalomban, hogy a kontinentális- és angolvizslák spanyol eredetre, a magyar vizsla külön fejlődési vonalra, kopó ősökre vezethető vissza. Ez a vélekedés csak arra nem ad választ, hogy „spanyol eredeten” pontosan mit kell érteni? A vizslászat elterjedését a szakirodalom egyes képviselői előszeretettel kötik a sörétes puska megszületéséhez. A problémát közelebbről vizsgálva, kétségtelen, hogy a lőfegyver korai alkalmazásával a vadászati mód lényeges változáson megy keresztül: hosszabb idő kell a vadásznak a lövésre való felkészülésre, nagyobb a sebzések aránya (megnő az utánkeresés iránti igény), mint az íj, számszeríj használata idejében, s mindez a vizsla munkáját igényli, mégis, nem lenne szabad a solymászatról, erről a fontos előzményről megfeledkezni. A Grazban őrzött Codex Albensis 1100-1120 közötti ábrázolásán fellelhető típusos vizsla, a maga figuratív vadmegálló pózában, s a szerző középkori kódexeinket feldolgozó munkájának további példái is bizonyítják, már a feketelőporos fegyverek elterjedése előtt ismert és elterjedt a vizslával történő vadászat, solymászat. Ama bizonyos „spanyol” ősök pedig, véleményem szerint, maguk is kopók, hajtókutyák lehettek, keresztezve azon kajtató munkát végző ebekkel, melyek később a spánieleket eredményezik. A magyar vizsla abban különbözik nyugati unokatestvéreitől, hogy nála a kopóvér közvetlenebbül és dominánsabban hat. Naivitás lenne azonban feltételezni, hogy a középkori főrangú vadászok az ajándékozás, vásárlás és csere útján hozzájuk került, kiváló teljesítményt, nyújtó ebeket ne keresztezték volna be saját állományukba. Ami a lőfegyverek kezdeti hibáiból eredően új szükségletként jelenik meg – az említetten gyakoribb sebzésekből és utánkeresésekből fakadóan –, az egy valójában új, korábban nem létező csoport kialakulásához vezetett: a vérebekhez. Gyökereiket szintén a kopók között kereshetjük.

A molosszoid típusú ebek is nagy átalakuláson mennek át a középkor, újkor folyamán. Egyik ágon a tenyésztés a vadászati, másik ágon az őrző-védő munka irányába szelektál. Ez utóbbi csoport a kiinduló fenotípushoz képest fokozatosan elnehezül, míg előbbiek inkább megtartják erőteljes felépítésük mellett a munkájukhoz szükséges állóképességet is. Az antik arénák eltűntével nem múlik az emberi faj alantas igénye a vér látványára. A hajdani rituális áldozatból kifejlődött ókori szórakozást felváltja az öncélú, pusztán a vér látványáért folyó állatheccek kora. Így, ezen újkori arénák kiszolgáltatott áldozatai is ebből az alakkörből kerülnek ki. A velük szemben támasztott szelekciós igény az erő és kitartás mellett – a vadászati alkalmazáshoz hasonlóan – a rendkívüli fordulékonyság, s elsősorban a saját fajtársakkal szembeni, végsőkig folyó harc képessége (terrierek bekeresztezése). Ez nem jelent mást, mint a házikutya ősi, genetikailag programozott „jó erkölcsének”, azaz a megadást jelentő testszignálok gátló hatásának felszámolását.

A lőfegyverek fejlődése a középkori harctereken olykor még előforduló (Európában ez soha nem érte el az ókori Kelet alkalmazási szintjét!) aktív harci ebeket végképp háttérbe szorította. Helyette majd – vonatkozó források hiányában csak valószínűsíteni lehet, hogy nem előzmények nélkül – a legújabb kori háborúkban kapnak hírvivői, sebesült és hulla-, valamint aknakeresői, továbbá járőrkísérői feladatokat. Míg az aktív harci ebek leginkább a molosszoid típus képviselői, legújabb kori társaik a kimagasló intelligenciájú pásztorkutyák csoportjából kerülnek ki.

A már ókorban is létező, többnyire kistermetű kutyák, melyek olyan praktikus igényeket is kielégítettek,  mint a ház apró kártevőinek irtása,  vagy a szerető gazda fájó izületeinek melengetése, utóbb egyre inkább luxus igényeket szolgáló társsá váltak. Csoportjuk több területről verbuválódott. Számos, eredetileg vadászati célra kitenyésztett fajta találta meg köztük későbbi hivatását. Az ugyancsak fürgeeszű, hivatás nélkül maradt pásztorkutyák közül is több fajta jut e téren új lehetőséghez. A folyamat napjainkban is tart.

A fajták származását illetően a szakirodalomban számos teória látott az idők folyamán napvilágot. A természettudomány történetében betöltött fontos szerepe miatt két tudós elme tárggyal kapcsolatos munkássága emelendő ki a felvilágosodás korából. Carl von Linné (1707-1778), svéd tudós, a Stockholmi Akadémia elnöke, aki a „Növények nemzetségei” címmel kiadott növényrendszertani munkájának köszönheti elsősorban ismertségét, kidolgozta a kutyafajták – általa teljesnek gondolt – származástani leírását. Rendszerező alapelve szükségszerűen nélkülözi a majd később Darwin által kidolgozásra kerülő evolúciós elmélet eredményeit. Buffon 1770-ben elkészült osztályozása „A kutyák rendszerének táblázata” négy fő ágat különböztet meg: dogok, futókutyák, pásztorkutyák és agarak. Munkája értékes bemutatása a XVIII. századi fajták alakjának és változatosságának.

Összefoglalóan elmondható: a közép- és újkor sikeresen építkezett elődei tenyésztői örökségéből. A társadalmi fejlődés által megfogalmazott minden új emberi igényre megtalálták a megfelelő választ. Ez esetenként új fajták, olykor meglévő fajták korszerűsítése révén valósult meg. A tenyésztői munka elsődleges célja a funkcionálisan megfelelő, egészséges anatómiájú, jó idegrendszerű ebek létrehozása volt. Többnyire. A folyamat kedvezőtlen elszabadulása, a küllemre tenyésztés elsődlegessé válása már korunk kétes értékű „dicsősége”, melyet némelyek előszeretettel neveznek „korszerű sporttenyésztésnek”.