Ha Ön táncol, a barátai is táncolnak. Ha vidám, mulat vagy lakmározik, akkor barátai is vidámak, és együtt mulatnak vagy lakmároznak Önnel. De ha szomorú, akkor magára marad. Az egyetlen, aki Önt nem hagyja magára, az a kutyája! A kutya az, aki Önnel együtt nevet és sír, lakmározik és éhezik, iszik, de szomjazik is.

„Tisztelt barátaim” – szólította meg egykor Szókratész, a bölcs filozófus az őt körülvevő és magukat barátainak tartó embereket. „Barátok nem léteznek!” – közölte velük. Mivel gyakran heverészem gazdasszonyom dolgozószobában, már meglehetősen sok könyvet tanulmányoztam át. Legjobban a kemény borítású könyveket szeretem, mivel azokon lehet úgy tudatomat, mint körmeimet és fogaimat is élesíteni. Nem sikerült sehol kiderítenem, hogy Szókratésznek volt-e kutyája, vagy sem. De ha lett volna, akkor biztosan egészen másként nyilatkozott volna annak idején. „Tisztelt barátaim”– szólította volna meg hallgatóit – „az ember egyetlen barátja a kutya!” Ezen eretnek kijelentés nem súlyosbította volna tovább alapbűneit, amelyek miatt az akkori demokratikus államhatalom halálra ítélte, mondván: „nem ismerte magáénak az államhatalom által tisztelt isteneket, új istenségeket igyekezett bevezetni, és rontotta a fiatalság erkölcseit”. Nem, tisztelt Olvasó, Szókratész nem a mi kortársunk!

Ugyancsak sikerült elolvasnom egy indiai mondát, mely a világ teremtéséről szól. Sokban megnyitotta szememet, mivel kölyökkutyaként az volt kizárólagos meggyőződésem, hogy a világot az én minimális kézügyességgel rendelkező gazdasszonyom teremtette. Ugyanaz volt a meggyőződése elégedetlen gazduramnak is, akinek semmi sem volt elegendően jó! A kaliforniai Kato törzs indiánjai azt hitték, hogy a világot a Nagaicho nevű isten teremtette. Ez az isten teremtette úgy a földet, mint a férfit és a nőt, a patakokat és a folyókat is. A monda pontosan leírta, hogy melyik állatot hogyan teremtette, de a kutyákról sehol sem volt egyetlen szó.

„Nagaicho elfeledkezett volna a kutyákról?” – csodálkoztam. „Ez esetben az emlékezettel ugyanolyan rosszul állna, mint Mon vagy gazdasszonyunk!” Most már elárulhatom, hogy idegességemben majdnem szopornyicát kaptam.

Az isten elfáradt a teremtésben, és pihenőt tartott. Elhatározta, hogy útra kel, és megtekinti a világot, hogy teremtményei betartják-e parancsolatait. És nézzünk csak oda: ezen az útján már egy kutya kísérte! Az istennek már volt kutyája! Azon elképzelés, hogy bárki csak úgy, kutya nélkül járkáljon a világon, a Kato-törzsbeli indiánok számára elképzelhetetlen volt!

Gazdikánk se tudja elképzelni, hogy különösen esti sötétségben bárhová is elindulna nélkülem.

A kutya az embert már ősidők óta kísérgeti. A kutya az, aki az embernek nemcsak élni segít, de segítségére van túlélni a környezetében található két- és négylábú ellenfeleket, és hűségében még a másvilágra is elkíséri gazdáját, hogy ott is segítségére legyen. Nemrégen a következő megható történetet olvastam: régészek ásatások során egy fiatal lány csontvázára bukkantak. Nagy szeretettel temethették el őt annak idején: a testet magzat-helyzetben találták, napi használati tárgyakkal és ajándékokkal körülvéve. A lány lábánál négy kutya – kutyacsontváz – feküdt, a négy égtáj irányában. A kutyák csontvázai voltak hivatottak a fiatal lány sírját a gonosz lelkekkel szemben óvni, a kutyák lelkei pedig elkísérték fiatal gazdájukat oda, ahonnan nincs visszatérés. Az elemzések során kiderült, hogy a csontvázak 14 ezer évesek voltak!

Ebből kiindulva azonnal javasoltam gazdasszonyunknak, hogy temettessen el magával együtt engem is, hogy legyen elég időnk nyugalomban megtárgyalni mindazt, amire eddig nem kerülhetett sor. Azonnal beleegyezett. Azóta is töri a fejét, hogyan öltözzön erre az alkalomra, és mi mindenre lesz szüksége a másvilágon, hogy fölösleges dolgokat ne kelljen magunkkal cipelnünk, és ne derüljön ki félúton, hogy hiányzik az oltási bizonyítványunk, útlevelünk, vízumunk, a savanyú cukorka és hasonló fontos dolgok.

A kutya segít az embernek élni és túlélni ma is. A kutya védi őt rossz szellemek és rossz emberek ellen, védi a civilizáció mai veszélyei ellen, mint pl. stressz, álmatlanság, infarktus, magányosság-érzet stb. Gazdasszonyom ezen kapcsolatot szövetségnek nevezi. Az ember és a kutya szövetkeztek egymással, hogy a fellépő akadályokat és veszélyeket együttes erővel leküzdjék, és segítsenek egymásnak. Az ember e közös vállalkozásba az eszét, a kutya meg az ösztönét fektette be. Az ember és a kutya már több ezer évvel ezelőtt egyfajta korlátolt felelősségű társaságot alapított, s ami őket korlátozza, az csak egyikük halála lehetett. A kutya őriz, tulajdont véd, életet ment, azaz keményen dolgozik. A kutya rendszeresen sétáltatja a gazdáját, amivel őt jó fizikai kondícióban tartja, magas életkor elérését is biztosítva ezzel. A kutya játszik emberével, hízeleg neki, beszélget vele, ezzel az ő jó pszichikai kondíciójával is törődik.

Az ember, akinek nincs kutyája, csak félember. Ugyanúgy, ahogy az ember a kutyából háziasított és intelligens állatot formált, a kutya is rendkívüli módon civilizált lényt alakított ki a gazdájából. A civilizáció fejlettsége ugyanis nem mérhető az egy négyzetkilométerre jutó mobiltelefonok számával, hanem az emberek közötti kapcsolatok színvonalával és az emberek állatok felé irányuló kapcsolatának fejlettségével.

Az a tény, hogy a kutya az ember legjobb barátja, nem vonható kétségbe. De az is nagyon fontos, hogy az ember legyen a kutya legjobb barátja! Barát a barátját nem veri agyba-főbe a veteményeskertben kikapart gödrök miatt, nem láncolja kutyaházhoz élete végéig, barát a barátjával megosztja a maradék száraz kenyérhéjat is, barát a barátját nem dugja be menhelyre amiatt, hogy néhány szőrszálat rázott le magáról (éppen ellenkezőleg: köszönettel üdvözli annak mindenfajta adakozási megnyilvánulását).

Az embereknek még sokáig kell dolgozniuk ahhoz, hogy a kutyáknak visszaadják mindazt, amivel nekik tartoznak – a hűséget, odaadást és a síron túlig tartó szeretetet. Amikor az emberek átveszik a kutyák valamennyi erényét, akkor éri el az emberiség saját, igazi felvirágzását! Az emberiségnek még néhány évszázadra lesz szüksége ahhoz, hogy levetkőzze a megszokott farkas-mórest, a sakál-falánkságot és hiéna-ösztönt, de végül is az mindent megér majd. Ha nekünk, kutyáknak, már sikerült tökéletességet elérnünk, akkor az az embereknél is kell, hogy sikerüljön.

És egyáltalán: ameddig a kutyák nem adják ki az „Ember, mint a kutya barátja” című folyóirat, addig nem is lesz a Földön az igazi Paradicsom!