Sokadszor a kutyaválasztásról

Első látásra?

Vannak olyan témák, amelyekhez az ember már kissé vonakodik hozzányúlni: ilyen például a fajta és az egyed kiválasztása. Megírták már ezren (saját magam is), és ezzel kezdődik minden valamirevaló kutyás könyv.

Mégis, bár ez is közhely, de igaz: az újszülöttnek minden vicc új. „Újszülöttek" pedig mindig vannak, de még az is megeshet, hogy az öreg motorosok is tanulhatnak valamit a századik ismétlésből…

 Hogy miképpen jutott eszembe ezt az „örökzöld” témát a fülénél fogva újból előráncigálni? Néhány személyes és virtuális beszélgetés, vita ürügyén, amelyek éppen erről szóltak, és tudatosították bennem: bizony, még mindig vannak hiányosságok. Ma sem általános, hogy az emberek körültekintően, a kutyafajta sajátosságaikat, saját elvárásaikat és lakóhelyük, életmódjuk adottságait figyelembe véve választanak kutyát: sokkal inkább az a jellemző, hogy a divat, a pillanatnyi tetszés, a legfrissebb filmélmények befolyásolják az elhatározást, vagy éppen az, hogy milyen fajta tenyésztője akad a közvetlen ismerősi körben.

 „Csak” egy kutya

Pedig az ilyen meggondolatlan kutyabeszerzések egyaránt megkeseríthetik a gazda, a család, a szomszédság és maga a kutya életét. Talán a legkárosabb hatása a tündéri kutyás filmeknek van: egy-egy új produkció bemutatását követően egy éven belül megindul az állatmenhelyek felé a frissen divatba jött kutyafajták hamar megunt példányainak áradata. A mozivásznon vagy a tévéképernyőn ugyanis minden sokkal idillibbnek látszik, mint a valóságban. Megy minden, mint a karikacsapás, a négylábú szereplők elképesztően intelligensek, és ha valami galibát csinálnak, az is legföljebb nevetésre késztet, de igazán nem tűnik tragédiának.

A néző azonban sok mindennel nem számol: elsősorban azzal, hogy az ugató színészek produkciója hivatásos idomárok hosszadalmas munkájának eredménye; ráadásul a szerepet többnyire nem is ugyanaz az állat játssza végig, hanem több, egyformára maszkírozott példány, illetve napjainkban, a számítógépes animáció fénykorában olykor olyasmit is láthatunk a képernyőn, amit valódi kutya képtelen volna megtenni. A virtuális kaland után tehát jön a lehangoló valóság: kiderül, hogy a hirtelen felindulásból megvásárolt kedvenc nem filmsztár, „csak” egy kutya…

 Messze van a Hortobágy

A kutyák sokféleségének oka az, hogy az egyes fajtákat más és más célra, más és más körülmények között tenyésztették ki. Ebből egyenesen következik, hogy tulajdonságaik különbözőek, és eltérő dolgokra alkalmasak, illetve nem egyformán állják meg a helyüket meghatározott körülmények között. A maga természetes közegében, a számára rendelt feladatot ellátva minden kutya tökéletes a maga nemében. A kérdés az, hogy életkörülményeink és elvárásaink mennyire vágnak egybe ezekkel a feltételekkel. Azokat a fajtákat, amelyeknek speciális felhasználási területe és ennek szolgálatában kialakított jellegzetességei megnehezítik a beilleszkedést az adott életkörülmények közé, jobb távolról csodálni.

Számos fajtával vagyok így magam is. A pulzusom gyorsabban ver, amikor ezredszer is végignézem valamelyik alaszkai témájú filmben a szán elé fogott kutyák vágtáját, a hűvös tekintetű szemeket, a hó csillogását, mégis ellenállok a kísértésnek. Nem kisebb csodálattal tölt el egy méltóságteljes komondor, mely számomra a kutyák királya, s ráadásul azzal is érzelmi többletet nyújt, hogy a miénk, mégis tudom, hogy soha nem lesz az enyém. Ahol én lakom, az nem a Hortobágy, és nem is Alaszka – ide másféle kutya kell.

 Fütyülnek rád!

A magamfajta városi kutyásnak olyan ebre van szüksége, amelynek az erős oldala az emberrel való közvetlen együttélés és együttműködés. Azok a fajták, amelyeknek eredeti feladata vagy életkörülményei nagyfokú önállóságot követeltek meg vagy tettek lehetővé, kevésbé válnak be a városban, ahol a kutya legfőbb erénye a feltétlen engedelmesség. Sietve megjegyzem: van kivétel, magam is ismerek tökéletes városi kutyaként viselkedő huskyt, csakhogy kevés okunk van abban reménykedni, hogy éppen a mi kutyánk lesz az a bizonyos kivétel. A legtöbb szánhúzó kutya, ha nincs éppen hámba fogva, alig irányítható; eredeti hazájukban, a végtelen hómezőkön, ahol a kutya könnyűszerrel hazatalált, és baj sem nagyon érhette, ez nem okozott gondot, mifelénk azonban alig akad kutyamenhely, ahol ne várna gazdára néhány elkóborolt husky.

Hasonló a helyzet a kopókkal is. Ha egy fajtának évszázadokon át az volt a dolga, hogy elinduljon árkon-bokron át az orra után, felkutatni és űzni a vadat, jelenkori képviselőitől sem lehet hirtelen homlokegyenest ellenkező viselkedést elvárni. Az utóbbi egy-két évben (ismét egy amerikai, tömérdek számítógépes trükköt felsorakoztató amerikai film utóhatásaként) gombamód bukkannak fel a fővárosi utcákon a bűbájos, lebbencsfülű, tarkabarka beagle-kölykök – gazdáik egy része még nem szembesült azzal, hogy a megkapóan játékkutya-szerű külső önfejű, nehezen fegyelmezhető vadászebet takar, akivel egyáltalán nem lesz leányálom az élet a betonrengetegben.

 Házőrző vagy háziátok?

Az elmúlt év egyik tragikus kimenetelű kutyatámadása után többektől is hallottam a rosszalló fejcsóválással feltett kérdést: minek tart rottweilert egy törékeny öregasszony? Jellemző esete ez a téves tájékoztatásnak, illetve a tájékoztatásra adott téves reagálásnak: aki figyelmesen elolvasta a híreket, tudhatta, hogy a három harapós kutyát nem a szerencsétlen áldozat, hanem a fia tartotta. S hogy miért? Azért, amiért az emberek időtlen idők óta tartanak harapós kutyákat: hogy őrizzék a házat. Jó példa viszont ez a szomorú eset arra, hogy mennyire nincsenek tekintettel sokan a kutya megválasztásakor azokra, akiknek szintén együtt kell majd élniük az állattal, s arra is, hogy milyen súlyos következményekkel járhat, ha egy adott feladatra nem a megfelelő fajtát alkalmazzák.

A rottweiler ugyanis nem házőrző kutya, soha nem is volt az. Ez a kemény, „egyemberes” (és hozzá kell tenni: az utóbbi évtizedekben sajnos erősen agresszióra szelektált) kutya folyamatos irányítást és ellenőrzést igényel, szemben a valódi tanyaőrzőkkel, mint amilyen a hovawart, vagy akár a magyar kuvasz, amelyek ösztöneiknek engedelmeskedve, önállóan védik a portát az idegenektől, de normális esetben elképzelhetetlen, hogy saját családtagjaik ellen forduljanak. (Kérdés persze, hogy mennyire nevezhető „normális esetnek” az, ha két kutyát két-három négyzetméteres ketrecbe zárva, vadállatként tartanak.) 

Szereptévesztések

Az úgynevezett „kemény kutyák” divatja egyébként továbbra sem akad alábbhagyni, sőt, tapasztalataim szerint az utóbbi időkben egyre inkább tért hódít a hölgyek körében is. Nem állítom, hogy a tömérdek staffordshire terriert, ilyen-olyan masztiffot eredeti rendeltetésük szerint, a ma már tiltott kutyaviadalok céljára szeretnék tartani gazdáik – nyilván van ilyen is, de a többség kétségkívül valóban állatbarát. A kérdés csak az: vajon mi élvezetet lehet lelni egy olyan kutya tartásában, amellyel előreláthatólag egyéves kora után nem lehet majd közösségbe menni? Nem lenne jobb, vidámabb, kényelmesebb az élet egy olyan négylábú társsal, akit nem kell láncra verve elcibálni minden szembejövő kutya közeléből?

Az is igaz persze, hogy a látszat olykor csal. Attól, hogy egy kutyának marcona a képe, még nem biztos, hogy harapós, és fordítva: a legbizalomgerjesztőbb ebről is kiderülhet, hogy valóságos fúria. Tipikus „báránybőrbe bújt farkas” a cocker spániel, a tacskó és a puli: ha olyan testesek lennének, mint amilyen gyakori köztük az agresszív, harapós példány, bizonyára több figyelmet szentelnének nekik az önkormányzati „feketelisták”! A magam részéről ugyan ellene vagyok az efféle diszkriminációknak, de arra nem lehet elégszer felhívni a figyelmet, hogy kezdő kutyások – és főleg gyerekek – kezébe nem való olyan fajta, amelynek egyede gyakran mutatnak ok nélküli agressziót.

 A háziasszony panaszai

Léteznek aztán egészen más szempontok is, amelyek sokat nyomhatnak a latban, például a lakáson belül. Mert bármilyen jó poén is például a képernyőn, hogy a bernáthegyi vagy a bordeaux-i dog bőségesen csorgó nyálát úgy kell kiönteni a gazda cipőjéből, azzal már kevésbé kellemes dolog szembesülni, hogy ezeknek a jóleső fintorgásra késztető képsoroknak bizony van alapja. A laza szájszélű, rövid orrú kutyák egyes példányai bizony valóban ilyen nyálasak, és beszerzésük előtt illik a háziasszonyt megkérdezni: szeretné-e több mint egy évtizeden át fejmagasságig tisztogatni a bútorok oldalát az odaszáradt nyálcseppektől (gyakorló boxertartóként mondhatom: el tudok képzelni ennél kellemesebb hétvégi elfoglaltságot is!).

A másik sokat emlegetett higiéniai probléma a a szőrhullatás, és el kell ismerni: ha a hosszú szőrű kutya nem is hullat több szőrt, mint a rövid, a tízcentis szőrszálak akkor is tízszer akkora tömeget képeznek (és tízszer annyi rájuk tapadt port, piszkot hoznak a lakásba), mint az egycentisek. Ám ha valaki döntőrészt a kertben kívánja elhelyezni a kutyáját, mégis inkább a „fagyálló” fajtákat javaslom. Nincs szánalmasabb látvány, mint a teraszajtó előtt dideregve toporgó rövidszőrű vizsla – legföljebb száradás után majd felsöpörjük a visszamaradt sivatagot, ha néha mégis bejön!

 Ne bízzuk a véletlenre(?)

Végezetül érdemes egy pár szót ejteni az egyed kiválasztásáról is. Én még úgy tanultam az egykori kutyás „bibliákból”, hogy az alomból a legrámenősebb, legéletrevalóbbnak látszó kölyköt érdemes választani: azt, amelyik félrelöki a testvéreit a tál mellől, és nem ijed meg a megcsörgetett kulcscsomótól. Mai szemmel nézve ezt már nem mindenkinek tanácsolnám. Ama bizonyos könyvek ugyanis nem vettek tudomást arról, hogy az idők bizony változnak. Egykor, amikor az emberek többségének harapós házőrzőre, rámenős vadászebre volt szüksége, ezek az elvárások jogosak voltak, napjainkban azonban a kutyáknak más kihívásoknak kell megfelelniük.

A modern, társasági kutya legfontosabb erénye – méretétől és fajtájától függetlenül – a kiegyensúlyozottság, az alkalmazkodóképesség, a jóindulatú, bizalmas természet. Ennek az igénynek pedig az „arany középút” felel meg legjobban. Vagyis az alomból továbbra sem a legfélénkebb, visszahúzódó kölyök kiválasztására kell törekedni, de nem célszerű előnyben részesíteni a legvagányabbat sem: az ilyen kutya fog a legnagyobb eséllyel a gazdája fejére nőni. Jól tudom, hogy e tanácsnak természetesen csak az első választók veszik hasznát: aki már csak egy-kettő közül választhat, annak nem sok összehasonlítási alapja lesz. Nekik vigaszképpen elárulom, hogy első kutyámat, Szárhegyaljai Hasszán Brennert (ki azóta, remélem, élő legendává vált, én legalábbis mindent megtettem ennek érdekében) tizenhét évesen két kölyök közül választottam ki egy kutyakiállításon – és ha ma valamit tudok a kutyákról, azt legnagyobbrészt neki köszönhetem.