Kutyafuttatók – a tökéletes megoldás?

Az önkormányzati választások kapcsán a kampányszövegekben és az egész országot érintő eseményhez fűződő írásokban számtalanszor felbukkantak a kutyák. A városok (és különösen a főváros) környezeti állapotát elemző cikkek számtalanszor szóvá tették az utcákat elborító kutyagumi-áradatot (egy ízben nagyságrendi tévedéssel napi fél tonna ürüléket próbáltak minden egyes kutya rovására írni). A képviselőjelöltek között szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik más hangot megütve, újabb kutyafuttató-területek kijelölését ígérve igyekeztek megnyerni a társadalom ebtartó rétegének rokonszenvét.

Mindenképpen örvendetes, hogy a képviselők kampányában végre pozitív színezettel is felbukkantak a kutyák: ez azt jelenti, hogy végre kezdik komolyan venni azt a jó húsz százalékos (vagy talán még ennél is nagyobb) kisebbséget, amit Magyarországon a kutyatartók tábora (közvetlen családtagjaikkal együtt) jelent. Mielőtt azonban bárki is abba a hitbe ringatná magát, hogy mostantól elegendő lesz számon kérni megválasztott képviselőjétől a kutyafuttató létrehozására tett ígéretét, s máris megszűnik minden feszültség, ami eddig az ebtartás témakörét terhelte, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon valóban a kutyafuttatókban rejlik-e minden bajok orvossága?

 Matematika kutyafuttában

Mi célt szolgál a kutyafuttató? Elméletileg azt, hogy a kutyákat legyen hol szabadon engedni, hiszen az érvényben lévő rendeletek szerint közterületen csak pórázon vezethetők. Ugyancsak elméletileg az várható még el ezektől a területektől, hogy a kutyák ott végezzék el a dolgukat, ezáltal csökkenjen a járdára kerülő szennyeződés mennyisége. Csakhogy a kutyafuttatásra kijelölt kisebb-nagyobb területek többségéről elmondható, hogy a fenti célok egyikének sem felel meg. Csak a fővárosban (a vidékiek elnézését kérem, de országos adataim nincsenek) több mint 200000 kutyát tartanak nyilván, miközben az ebfuttató területek száma száz körül van. Átlagosan kétezer kutya mozgásigényének még a legnagyobb, valóban zöldterület jellegű kutyafuttatók sem képesek eleget tenni, ám a belvárosi ebfuttatók legtöbbje csupán drótkerítéssel határolt üres grund, és olyan kicsi, hogy még két kutya sem tud egy kiadósat kergetőzni rajta. Nézzünk szembe a tényekkel: ha hirtelen megtízszereződne a kijelölt helyek száma, az sem lenne elég. Ráadásul nyilvánvaló, hogy míg a kutyafuttató az egyik ebtartónak a szomszédban van, addig számos másiknak a lakásától messze esik, és ha egyáltalán elérhető távolságban van, mire odaér, a kutya már minden lehetséges anyagcseretermékétől megszabadult. Gyakorlatilag tehát elmondható, hogy a kutyafuttató területek nem az ebek és gazdáik érdekeit, hanem a kutyák és a kutya nélkül élő társadalom egymástól való izolálásának lehetőségét szolgálják. De valóban ez volna a célravezető megoldás?

 Görbe tükör

Először is azt kell tisztáznunk, hogy bár az ebtartás kérdése látszólag a társadalmat osztja ketté kutyásokra és „kutyaellenesekre”, a konfliktus valójában az ebtartók és a hatóságok között van. Noha az elmúlt években a hatásvadász média által gerjesztett hisztéria valóban sokakat (különösen kisgyermekes szülőket) tett bizalmatlanná a kutyákkal szemben, még ma is elmondható, hogy a kutyát nem tartó emberek döntő többsége nem kutyaellenes. Az ember évezredek és generációk során rögződött, veleszületett vonzalmát a kutya iránt a társadalom döntő része őrzi. Az iskoláskorú gyermekek között lámpással is alig találni olyat, aki ne szeretne egy kiskutyát, és az, hogy felnőttkorukra nem válik többségükből kutyatartó, csupán az életmódjuknak, s nem az állatokkal szembeni ellenszenvüknek tudható be. Az emberek többsége barátságos szavakkal, a rokonszenv, sőt nemritkán a csodálat, az elismerés kifejezéseivel illeti az utcán gazdájával együtt sétáló kutyát, s még a gazdátlan, kóbor eb is gyakrabban vált ki együttérzést, sajnálatot, mint riadalmat, félelmet. Tény azonban, hogy a hatóságok állásfoglalásukat nem közvéleménykutatásokra, tereptanulmányok eredményeire alapozzák, hanem egy kicsiny, de hangos, alaptalanul kutyaellenes, vagy valóban rossz tapasztalatokat szerzett csoport véleménynyilvánításaira: a feljelentések, orvosi látleletek és vérgőzös újsághírek féloldalas adatbázisára.

 A kutyás is ember

Miért fontos ezt hangsúlyozni? Azért, mert ennek fényében érthető meg, hogy a társadalom kutyás és nem kutyás részének békés egymás mellett élése nem kizárólag izolálással, kerítésekkel, sorompókkal, gettósítással, az egyik fél minden elképzelhető helyről való kitiltásával oldható meg, hanem egy légtérben is, a másik iránti tolerancia szorgalmazásával. Ez a tolerancia a társadalomban jelenleg is megvan: erről árulkodik az a tény, hogy a városi kutyák nagyobbik része a szigorú rendeltek ellenére fizikai mozgáskorlátozás nélkül, kulturáltan, biztonságosan közlekedik akár a zsúfolt utcán is, és mindennapos jelenlétük látványosan kevés konfliktus forrását képezi. Az, hogy egyesek (de szerencsére igen kevesek!) ezt rossz szemmel nézik és szóvá is teszik, nem azért van, mert valóban zavarná őket az eb jelenléte, hanem azért, mert tisztában vannak azzal, hogy az érvényben lévő szabályozás szerint a kutya gazdája szabályt sért; a törvénytisztelő polgár rendszeretete beszél belőlük, és nem a kutyaellenesség. Ha a társadalom megbarátkozik azzal a gondolattal, hogy az ebtartó éppúgy teljes jogú tagja a társadalomnak, mint az autóvezető, és a kutyák jelenlétét éppúgy tudomásul kell venni az utcán, mint a náluk sokkal veszélyesebb gépjárművekét, az összetűzések alapja megszűnik.

A fenti kutyasétáltatók egytől-egyik szabálysértők, egyedül a lenti közlekedik szabályosan. Döntsön az olvasó: nincs itt valami aránytalanság? Biztos, hogy jó ez a rendelet?

Vélt és valós veszélyek

A kutya póráz nélkül való sétáltatása a rendeletek hivatalos szóhasználatában „veszélyeztetés kutyával szabálysértés” névre hallgat. A rendeletalkotók cseppet sem törődnek azzal, hogy a gazdája kíséretében sétáló eb az esetek elsöprő többségében teljesen ártalmatlan (a közterületi kutyaharapások zömét a felügyelet nélkül utcára szabadult kutyák okozzák): olyan szabályrendszert kidolgozására törekszenek, amely a személyi sérülés elvi lehetőségét is kizárja. Ennek abszurditása nyilvánvaló: ezen az alapon el kellene rendelni az emeleti ablakok kötelező berácsozását, hiszen elméletileg kieshet rajtuk valaki (olykor ki is esik), be kellene tiltani a gáztűzhelyek használatát, hiszen valaki megégetheti magát velük (Magyarországon évente 5–6000 gyerek szenved súlyos égési sérülést), és 25 km/órában kellene meghatározni a gépjárművek megengedett legnagyobb haladási sebességét, mert ez az, ami elől a gyalogos még el tud szaladni vagy félre tud ugrani (hazánkban évente kb. 1200 személy hal meg közlekedési balesetben). Ha a kutyasétáltatás valóban olyan veszélyes üzem lenne, mint amilyennek a rendeletek szigora és hozzáállása sejteti, akkor Budapest utcáin patakokban kellene folynia az ártatlan járókelők vérének, hiszen mindenki tudja, hogy a kutyák zöme nem a szabályoknak megfelelően, gúzsba kötve sétál. Az a néhány ebtartó pedig, akinek a kutyája valóban veszélyes, ennek tudatában is van, és nem engedi szabadon, már csak a saját érdekében sem.

 A szabadság nem anarchia

Az ebek általános pórázviselési kötelezettségének feloldása vagy enyhítése nem jelent egyet a kutyasétáltatás teljes szabályozatlanságával. Meghatározhatók azok a területek, ahol a kutyát továbbra is pórázon kell vezetni (forgalmas útvonalak, aluljárók stb.), megfogalmazhatók az eb felügyeletét ellátó személlyel szembeni követelmények (pl. bizonyos életkor, vagy az állat irányítására való képesség), és nagyobb nyomatékot kell kapnia az állattartó felelősségének.

A jelenlegi ebtartási rendeletek egyáltalán nem tesznek különbséget a felügyelet nélkül csavargó és a felügyelettel, póráz nélkül sétáló kutya között: ezt az abszurd helyzetet meg kellene szüntetni, s míg az előbbit (ha valaki kóborolni engedi a kutyáját) szigorúbban kellene büntetni, addig az utóbbit, amennyiben károkozás vagy valódi veszélyeztetés nem történik, tolerálni.

Természetesen a kutya által okozott esetleges kárért a gazdája felelős, és ez nemcsak az anyagi kárra vonatkozik: Németországban például a harapós kutyákra felelősségbiztosítást is lehet kötni, éppen azért, mert a tulajdonos súlyos kártérítésre kötelezhető (beleértve az orvosi kezelés költségét is), ha gondatlansága következtében bekövetkezik a baleset.

De véget kellene vetni annak a képtelen helyzetnek, hogy tisztességes polgárok bűnözőként figyelik a szemük sarkából a rendőrt, és tömegek szoknak hozzá a rendszeres szabálysértés tudatához, azért, mert egy diktatórikus rendszerben megszületett jogszabály önkényesen és minden tényleges alap nélkül „veszélyeztetésnek” minősítette a kutya igényeinek is megfelelő ebsétáltatást.

 A bűnös mindig te vagy

A ma érvényben lévő ebtartási rendeletek az 1968-as fővárosi rendelet mintájára készültek, és sajátosságuk, hogy a mindenkori felelősséget feltétel nélkül az ebtartóra hárítják: ha a kutyája olyan helyzetben volt, hogy akár csak egyetlen fogával is megkarcolt valakit, a gazdája következésképpen szabályt sértett, hiszen az eb nyilván nem volt kellőképpen megkötözve, szájkosárral ellátva, ketrecbe zárva stb. Senki nem vizsgálja, hogy mit tett a sértett, amivel kiváltotta a kutya támadását. Holott olyan esetben, amikor a kutyát szándékosan vagy tudatlanságból felingerlik, éppúgy nem egyértelmű az ebtartó felelőssége, mint ahogy az egyébként szabályosan közlekedő autóvezetőt sem lehet felelőssé tenni azért, ha valaki a jármű elé ugrik az úttestre. Itt megint vissza lehet utalni az ésszerű és demokratikus rendeletalkotásra, valamint a témához kapcsolódó széleskörű ismeretterjesztésre. Az autósok számára megengedett sebességnek van ugyan felső határa, de ez nem olyan alacsony, hogy a baleset elvi lehetőségét is kizárja, és már az általános iskolában is tanítják azokat a szabályokat, amelyeket a biztonságos közlekedés érdekében annak is be kell tartania, akinek nincs autója. Ésszerű, a realitáshoz mért, betartható és demokratikus rendelkezések bevezetésére volna szükség az ebtartás területén is. Semmi nem indokolja, hogy az önkormányzat az utcán sétáló átlagos eb gazdájától ugyanazt a biztonsági felszerelést követelje meg, amit az ún. „pitbulltörvény” a veszélyesnek minősített ebek számára ír elő.

 Belépés csak „fehéreknek”

Szándékosan nem tértem ki eddig a kutyaürülék témakörére, az ugyanis véleményem szerint nem függ össze szorosan a kutyafuttató-területek, illetve az ebek szabad mozgásának kérdésével. Anyagcseréje ugyanis a pórázon sétáló ebnek is van, és az állatvédelmi törvénybe bekerült (egyébként cseppet sem odaillő) paragrafus kimondja, hogy a kedvtelésből tartott állat ürülékét az állattartó köteles a közterületről eltávolítani. Újabb hosszas fejtegetés tárgyát képezhetné, hogy ez mennyire megvalósítható, és miért csak a kedvtelésből tartott állatra vonatkozik, és van-e esély arra, hogy valaha is érvényt szerezzenek neki, de ez maradjon egy másik alkalomra. Az sem teljesen világos, hogy miért egyedül a kutyagumi szúrja a társadalom szószólóinak szemét, s miért nem foglalkoznak legalább ennyit például a buszmegállókban halmokban álló cigarettacsikkekkel. Jelenlegi témánk szempontjából azonban legyen elég annyi, hogy ha a kutyagumi feltakarítását amúgy is törvény írja elő, akkor ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az eb a parkban futkos, vagy a kijelölt kutyafuttatón. A környezet védelme és tisztaságának megőrzése fontos dolog, de nem ok arra, hogy a társadalom egyötödét megfossza a másokat megillető jogoktól. (Arra a közbevetésre, hogy a parkokból és egyéb, a lakosság pihenését, kikapcsolódását szolgáló közterületekről való kitiltás nem a kutyatartó emberre, csupán a kutyára vonatkozik, a válasz egyértelmű: a kutyatartó ember már csak olyan, hogy kutyával megy sétálni, tehát ahonnan a kutyát kitiltják, onnan gyakorlatilag kitiltják a gazdáját is.)

 Lássunk tisztán!

Félreértés ne essék: nem előjogokat szeretnék kiharcolni az ebtartóknak. Noha a magyar lakosság egyötödének van kutyája, nem vágyom arra, hogy ennek az aránynak megfelelően a kerületek parkterületeinek húsz százalékát kutyafuttatóvá nyilvánítsák. Csupán azt szeretném elérni, hogy az önkormányzati képviselő urak és -asszonyok húzzák ki végre a fejüket a homokból. A fővárosban harmincnégy éve tilos a kutyákat póráz nélkül sétáltatni, ezt az ebtartók zöme harmincnégy éve nem tartja be, az önkormányzat és a rendőrség harmincnégy éve nem tud a rendeletnek érvényt szerezni, és ennek ellenére harmincnégy éve elhanyagolhatóan kevés vér folyik kutyaharapás következtében a budapesti utcán. A kutyáknak tehát nem drótakadályokkal körülvett, szánalmas karámokra van szükségük, hanem arra, hogy végre hivatalos elismerést nyerjen e harmincnégy év tapasztalata, mely szerint az átlagos városi eb nem veszélyesebb, mint az átlagos ember, és nem dől össze a világ, ha hivatalosan is elfogadottá válik egy három évtizede fennálló és problémát nem okozó helyzet. Higgyék el, ez megszüntetne minden feszültséget. Mert aki az utcán ballagó vagy a parkban futkosó ebekre nem úgy tekint, mint veszélyforrásra, hanem mint a filmvásznon látott bájos dalmaták, bumfordi bernáthegyiek és hűséges skót juhászkutyák háromdimenziós változataira, az hamar rá fog jönni, hogy tényleg olyanok.