Jámbor kutya?

„Jámbor kutya” – öreg barátom, Szárhegyaljai Hasszán Brenner hányszor megkapta ezt a minősítést! A berni pásztorkutyának annyira bizalomgerjesztő az ábrázata, hogy csaknem minden szembejövő úgy vélte: ez a jószág a légynek sem tudna ártani.

Ha a nyugalom, a jóindulat szobrát kellett volna megmintázni, derék kutyám bátran állhatott volna modellt hozzá. Nem tudta kihozni a sodrából semmi: kiabálhatott a fülébe száz gyerek, szólhatott dübörgő zene, kapkodhattak a lába után ugató méregzsákok – ő minden körülmények között megőrizte higgadtságát. De ha valaki felemelte a hangját, fenyegetően kiabálni kezdett, érces hangon adta tudtára, hogy „eddig, és ne tovább”, és amikor (életünkben egyszer) valódi támadással kellett szembenéznünk, Hasszán egyetlen ugrással fegyverezte le a támadót, satuként zárva össze fogait az ellenség féltéglát emelő karján - aki akkor látta volna, mindenre gondol, csak jámbor ebre nem.

A méltóságteljes, szelíd, de mindig tartózkodó bernit habókos boxerünk, Szentendrei Negró Kimber követte – csupaszív izomkolosszus, aki ma, kilenc évesen is bármikor, bárkivel minden játékra kész. Még a négylábú vetélytársakkal szemben is türelmes, amíg bele nem harapnak, kétlábú pedig szinte nem tud olyat tenni, amivel megharagítaná. Rá sokkal inkább illene a „jámbor” jelző, mégis kevesebb bizalmat tanúsít iránta a külvilág. Ha valakivel heves szóváltásba keveredem (mi tagadás, olykor megesik, s persze főként kutya ügyben), ő nem tör ki harsány csatakiáltásban, hanem békésen áll, és érdeklődve néz (nevetségessé téve a veszekedés alapját képező koholt vádakat). Ám amikor valaki megpróbált átmászni a szomszéd kerítésen, belőle is kitört a szunnyadó házőrző – úgy látszik, azért még az ő jámborságának is megvan a határa.

De mennyire várható el egyáltalán egy kutyától, hogy jámbor legyen? És mit is jelent valójában az, hogy „jámbor”? Jámbor az, akinek fát lehet vágni a hátán? Aki akkor sem védekezik, ha az életére törnek – vagy a gazdája életére? Hát kutya volna az ilyen? Lélekmelengető, szívdobogtató, példaadó kutyatörténeteket olvasva nem ilyen ebekről olvashatunk, hanem olyanokról, mint amilyen társakkal én is büszkélkedhetem: higgadt, jóindulatú, vidám és méltóságteljes állatokról, akiknek azonban helyén a szíve és működnek az ösztönei; akik a bajban tudják a dolgukat, és veszedelmes, kemény ellenfélként küzdenek, ha kell. Ezt várta el a kutyától az ember évezredeken át – s ha nem ezt kapta volna, aligha maradt volna fenn a mai napig a szövetség kettejük között.

A cél tehát nem a jámborság, hanem a jóindulatú, kiegyensúlyozott, magabiztos kutya – ez azonban csak azáltal érhető el, ha úgy kezeljük, mint a gyereket. Ahogy a gyerek lelkét károsítja az agresszió látványa, átélése, úgy a kölyökkutyát sem kell és nem szabad bizalmatlanságra nevelni. Nem harcra született, hanem játékra és barátságra, akárcsak mi, emberek. Nőjön fel úgy, hogy bizalom és barátságos légkör vegye körül, ismerkedjen meg a világgal, emberekkel és állatokkal egyaránt, tanuljon meg együtt élni velük. Nekünk arról kell gondoskodnunk, hogy ne legyen benne félelem. Ne ellenségnek tekintse az élőlényeket, hiszen döntő többségükben nem azok. Ne várjunk tőle haragos morgást, lépten-nyomon csattogó fogakat. Legyen jámbor, ameddig csak lehet – és ha a sors egyszer mégiscsak úgy hozná, tudni fogja a dolgát.