Gyáva kutya?

Gyáva kutya – milyen gyakran hallhatjuk, olvashatjuk ezt a csöppet sem hízelgő jelzőt! Persze többnyire embert illetnek vele, de a mintát tagadhatatlanul a valódi kutyák jelentik, akiknek legtöbbje behúzott farokkal elsündörög, ha az ember kezet (lábat, botot, követ stb.) emel rá. Pedig a szíve mélyén minden ebtartó bátor kutyára vágyik. Olyanra, aki hősiesen a gazdája védelmére kel, ahogy azt a filmvásznon látni…

Egyszer bemutattak egy fiatalembernek, aki arra panaszkodott, hogy a kutyája gyáva; úgy vélte, ha bajba kerülne, biztosan nem védené meg. Megkérdeztem tőle, volt-e már ilyen helyzetben – azt válaszolta, hogy nem.

Tegyünk egy próbát! – javasoltam, és felkészítettem a fiút: ne lepődjön meg, ha úgy teszek, mintha bele akarnék kötni: kiabálni fogok vele, megragadom a ruháját, és ütésre emelem a kezemet. Nem jutottunk el a színjáték végéig: amint a gazdája gallérja felé nyúltam, a középtermetű németjuhász-keverék ádáz vicsorgással, harcra készen ugrott elém. A fiú arcán a büszkeség és a meglepetés elegye csillogott: sohasem gondolta volna, hogy mire képes az ő „gyáva” kutyája…

 Ne bántsd a gyengébbet?

Hogy mit is értünk voltaképpen „gyávaság” alatt, azt könnyebb meghatározni, ha megfordítjuk a dolgot: gyáva az, aki nem bátor. És ki a bátor? Emberi értelmezés szerint az a bátor, aki nem bántja, sőt védelmezi a gyengébbet, viszont nem futamodik meg, ha erősebb ellenféllel áll szemben.

Csakhogy ha ez így van, akkor bátor állat a természetben nem létezik. A bátor állat a vadonban nem sokra vinné: rövid időn belül elpusztulna. A „dzsungel törvénye” nem ismer bátrat és gyávát: esélyeket ismer, és annak az élőlénynek van lehetősége a fennmaradásra, amelyik ezeket az esélyeket reálisan mérlegelni képes. A zsákmányállat nem száll szembe a ragadozóval, hanem elszalad előle – ez nem gyávaság, hanem az élet megmentésének egyetlen útja. A ragadozó pedig olyan zsákmányt támad csak meg, amelyet nagy valószínűséggel képes lesz elejteni, vagyis a gyengébb életére tör, sőt egy adott csoportból mindig a leggyengébbnek látszó egyedet szemeli ki – ez sem gyávaság, hanem takarékoskodás az erővel. A fajtársak közötti küzdelmek, rangsorviták is az erő elvén működnek: ha az erőviszonyok szemlátomást nem egyenlőek, a gyengébb meg sem kísérel szembeszállni az erősebbel, hanem behódol neki, és bár az erősebb ebben az esetben kárt nem fog tenni benne, azért érzékeltetni fogja vele a hatalmát.

 Melletted bátor vagyok

Az, hogy egy állat bátorsága meddig terjed, a körülményektől függ. A feketerigó, amely táplálékot keresgélve a fűben, közeledtünket több méternyi távolságból meghallja, s a legközelebbi bozótosba repül, egészen másképp viselkedik, ha sövényvágás közben a fészkére bukkanunk: csattogó vészkiáltásokkal egészen közel merészkedik, s végső esetben – főként, ha már tollasodó fiókákat ringat a fészek – akár meg is támadja az embert, nem riadva vissza élet kockáztatásától sem. A territóriumot birtokló állatok bátrabban viselkednek magánterületükön belül, s magabiztosságuk egyre csökken, ahogy távolodnak birtokuk középpontjától. A falkában élő állatoknál igen jelentősen befolyásolja a pillanatnyi bátorságot a társak jelenléte és viselkedése is.

A rangsorban magasabban álló egyed jelenléte és együttműködése mindig bátorítólag hat a falkatagokra. Megfigyelhető, hogy két magas rangú egyed küzdelmébe az alacsonyabb pozíciót elfoglaló kutyák is beleavatkoznak, mégpedig mindig az erősebb oldalán. Ilyenkor hajlamosak szembeszállni olyan ellenféllel is, akinek máskor behódolnának. Az önbizalmat adó egyed azonban lehet maga a gazda is. Amikor tehát a kutya gazdája segítségére siet, azt nem úgy éli meg, hogy a gazda gyenge, és védelemre szorul, hanem úgy, hogy az erősebb oldalán száll szembe az ellenféllel.

 Bátor vagy vakmerő?

Kérdés azonban, hogy mennyire jó az embernek, ha a kutyája bátor. Az átlagos eb – szerencsére – igen ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy kétlábú társának fizikai védelmet kelljen nyújtania, viszont egyre sűrűbben kell számot adnia az idegenekkel szembeni higgadt toleranciájáról. Míg a természetes ösztöneinek engedelmeskedő ragadozó normális körülmények között nem támad emberre (ez nemcsak a kutyára, de még az oroszlánra is érvényes!), hanem semleges területen inkább kitér az útjából, s még saját territóriumán belül is inkább csak fenyegető jelzésekkel igyekszik elriasztani, addig a félelmet nem ismerő eb könnyen kellemetlen helyzetbe hozhatja a gazdáját azzal, hogy ok nélkül is lépten-nyomon agresszívan, vagy legalábbis túlzottan rámenősen viselkedik. De még a valódi őrző-védő munkát végző ebeknél sem egyértelműen előny a vakmerőség. A munkakutyák kiképzésekor a bátorság fokmérője az, hogy a kutya szilárdan fog, és nem ereszti el a segéd karját akkor sem, ha az bottal fenyegeti, sőt le is sújt rá – kérdés azonban, hogy mi történik éles helyzetben az ilyen bátor kutyával akkor, ha a bűnöző másik kezében a botnál veszedelmesebb fegyver van…

 Jól jön egy kis gyávaság is

Korábban általánosan elfogadott nézet volt, hogy az alomból azt a kölyköt célszerű választani, amelyik a legbátrabbnak mutatkozik: félelem nélkül közelít az idegen emberhez, nem riad meg a zörgő kulcscsomótól, és félrelöki testvéreit az etetőtál mellől. Ma már egyre több szakember vélekedik úgy, hogy ez nem feltétlenül helyes ítélkezés. Az alom legrámenősebb, legagresszívebb, legbátrabb kutyája igen könnyen a gazda és a család fejére nőhet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a félénk, visszahúzódó kutyából lesz a jó társ: a természet minden körülmények között a középút megtalálására törekszik, és bizonyos, hogy ez a követendő út az ember számára is. Ahhoz, hogy egy kutya igazán megbízható kísérőnk legyen, a területvédő ragadozó ösztönös bátorsága mellett nem árt egy kis természetes, józan gyávaság sem.