„Vagy sehogy, vagy nagyon”

Milyen kutya a barzoj?

 Gyerekszobám polcain megszámlálhatatlan kutyás könyv sorakozott. Számtalanszor átolvastam mindegyiket, tervezgetve újra meg újra, hogy milyen kutyám lesz, ha majd nagy leszek. A kutyafajtákat saját magam által felállított kategóriákba soroltam, és képeik mellé különböző jeleket tettem, attól függően, hogy egy adott fajta csak küllemre tetszik, vagy a fajtáról adott leírás alapján biztosan szívesen foglalkoznék felnőttkoromban vele.

 Írtak róla, igazi múltját valójában homály fedi, és csak feltételezések kísérik, napjainkban kiállításokon is csak alig-alig lehet vele találkozni. Meg különben is: kinek tetszhet egy ilyen görbe hátú, BMX biciklinyereg-fejű, néhol hosszú, néhol rövid szőrű teremtmény, amely a könyvek szerint nehezen kezelhető, ráadásul még gyakorlati hasznáról sem esik egy szó sem, lévén a farkasvadászat napjainkban már kevésbé gyakorolt foglalkozás… Így vélekedtem hát az orosz agárról – aztán egy csapásra megváltozott minden…

1993-at írtunk. Érettségi vizsgámat követően több idő jutott másik szenvedélyemre, a lovakra. A hajnali első napsugár már a lovardában talált, és az esti etetést követően is nehéz szívvel szakadtam el kedves barátaimtól. Egyik nap igen különös lényre lettem figyelmes, amint az istállóba léptem: az istálló másik végéből rendkívül céltudatosan, laza kocogásban egyenesen felém tartott, körmei kopogtak a padozaton. Szemből nehéz volt megállapítani, miféle lény közelít – utalok itt „kétdimenziós” kiterjedésére. Megállt közvetlenül előttem, felnyújtotta azt a gyönyörű, hosszú fejét, és vagy egy percig állt ott; orrlyukai finoman mozogtak, fülei meg-megrezdültek, és csak bámult engem, mintha azon gondolkodna, jó gazdája lennék-e leendő utódainak. Mikor azonban meglepetésemből felocsúdva félszegen simogatásra nyújtottam a kezem, érintésemtől tartózkodón elhúzódott, majd továbbkocogott.

 A találkozás

Ez lenne hát az orosz agár? Ez a lenyűgözően önálló, magabiztos, büszke, gyönyörű mozgású, titokzatos csoda? Azonnal elkezdtem kutatni, hogy kerül ide, ki gondozza, mitől ilyen büszke, meg egyáltalán, mi késztethette arra, hogy megtiszteljen társaságával, akár csak egy percre is? A három éves, fehér-vörös szukát az ottani lovász kapta valakitől, aki már megunta, így lett az új otthona egy rövid időre az istálló egyik boxa. Tereplovaglásokra szívesen elkísérte a lovasokat, mely szokásáról némelyikük még a lovarda kapujában hangos ostorcsapásokkal igyekezett lebeszélni őt – természetesen sikertelenül. Hiszen egy barzojt semmi sem téríthet el az elképzelésétől! Követte ő a lovasokat ekkor is, csak ezek után tisztes távolból. Érdekes viselkedése még inkább kíváncsivá tett. Valahogy ő is érezte a kialakuló vonzalmat, és egyre több időt töltött velem. Ha pályán lovagoltam körbe-körbe, egyszerűen letelepedett középre és onnan tartott szemmel, én pedig büszke voltam, hogy ezzel a szokásával csak engem tisztelt meg a lovasok közül.

Egy nap azonban felháborító dolog történt: valaki fegyverrel célba vette őt, amint a lovasokat kísérte. Sebei nem voltak súlyosak, de rágóizmai részben roncsolódtak, és ápolásra szorult. A lovász azonban továbbra is csak tepertőt és csontot hozott neki, ellehetetlenítve ezzel táplálékfelvételét. Nagyon megsajnáltam. Ennyit érdemelne az a kutya, aki ennyi gazdacsere után még mindig bízik bennünk, emberekben? Gondjaimba vettem, gazdag levest hoztam neki és pépes táplálékot, s amikor látta ezt a gazdája, úgy határozott, egyből nekem is adja, megszabadulva terhessé vált felelősségétől. Kimondhatatlanul boldoggá tett ezzel, de szerintem sok más embert is, akik azóta Céda unokáinak és dédunokáinak boldog tulajdonosai… Mert Céda lett az én kennelalapító szukám. A tenyésztés elkezdésében az motivált, hogy úgy éreztem: meg kell osztanom a világgal azt a csodát, amit úgy hívnak: barzoj

 A gyönyörű

1993 óta élek barzojok társaságában. Elhatároztam: nem hagyom, hogy a kutyás könyvek fajtaleírása alapján torz kép alakuljon ki bárkiben is az orosz agárról. A száraz tények helyett most az életből vett tapasztalatok meséljenek erről a nagyszerű fajtáról! Ha bemásolnám ide az orosz agár standardját, valószínűleg alig néhányan olvasnák el. Ha hosszan ecsetelném származását, valószínűleg öt mondaton túl már senkit sem érdekelne, továbbá vitára adhatnék okot. Amikor arisztokratikus viselkedését nap mint nap tapasztalhatja az ember, az többet mond minden szónál.

A leírások szerint a szőr hosszabb a mellkason, a végtagok hátsó élén, a farok zászlós. Eleganciáját mégsem tudja elképzelni az, aki még nem látott élőben barzojt. Azt hihetnénk, hogy ha egy eb hosszú szőrű, akkor sokat kell fésülgetni. A barzoj szőre igazán nem igényel különösebb ápolást. Vedlés idején letelepszek a kertben a pázsitra (megjegyzem: arra pázsitra, amelyet még sosem kapartak ki!), rendszerint körém gyűlve, és azon versengve, hogy melyikük érintkezzék nagyobb testfelülettel velem, s akkor mindegyikük bundáját megszabadítom az elhalt szőrszálaktól. Mindezzel évente két alkalommal kell egy-két órát foglalatoskodom – persze azon túlmenően, hogy a séta során a szőrükbe ragadt bogáncsot, gazokat azonnal eltávolítom, vagy az induló gubancosodást (például a fül mögött vagy a comb hátsó élén) kézzel kibontom. Ennyi szőrápolás pontosan elegendő, ha barzojunkat hobbicélra tartjuk. Egyébként is, ha a szabadidő kellemes eltöltését célozzuk meg kutyánkkal, úgyis fogjuk vízpartra vinni, ahol a fürdőzést követően egy jó kis hempergés a homokban a szőrápoláson kívül még a jó közérzethez is hozzájárul.

 Az intelligens

A könyvek kezdő gazdának nem ajánlják. Miért is nem? Gondolkodott már ezen valaki, aki kezdő kutyásnak gondolja magát? Ennyi erővel a gyereket se ajánlják kezdő szülőknek! Az én kutyakiképzőm első körben nem a kutyát tanítja, hanem a gazdát. Viszont a gazdának saját magának kell kitalálnia, mi a kutyájának a motivációja.

Képzeljük el a következő helyzetet: hétvége, kora reggel, (munka)kutyák és gazdáik felsorakoztak a harmatos fűben. Kiképző ellenőrzi a felszereléseket: például hogy a fojtónyakörv helyesen van-e feltéve. Barzoj a sor végén, nyakán finom bőrnyakörv. Arra még csak-csak találok mentséget, hogy szájkosarat miért nem hoztam, mondván, hogy erre az extrém hosszú fejre nem egyszerű megfelelőt találni, de hogy azt megmagyarázzam, hogy jutalomfalat miért nincs nálam, nem vállalkozom… Pedig a válasz egyszerű, bár hihetetlen: a barzojt egészen más motiválja!

Feladat a következő: akadály adott, át kellene ugrani a gazdival együtt, majd pedig a következő akadályokat is leküzdeni. Jutalomfalat vagy labda felmutatva, lelkes munkakutyák oda-vissza ugrálják át az akadályokat, gazdik boldogok, kiképző örül. Végére marad a barzoj: na lássuk az agarat! Nincs jutalomfalat, nincs kutyajáték. Gazdi lekucorodik, a kutya fülébe súg valamit, mire a kutya, mint akit rakétából lőttek ki, feladatát túlteljesítve ejti döbbenetbe a mutatvány szemtanúit. Ha ezek után párizsidarabkát merészelek kínálni neki, leül nekem háttal, és undorodva fordítja el a fejét, ezzel kérve ki magának a sértést. Mintha azt kérdezné ilyenkor: csak nem képzelem, hogy ő ezt alamizsnáért tette? Hát nem lenyűgöző? A lényeg mégiscsak az, hogy a barzoj is alkalmas minden olyan alapfeladatra, amire a többi, egyéb fajtájú eb, csak rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e hozzá a kulcsot!

 A bátor és a gyengéd

Egy pár éve egy tinédzser kislány jó bizonyítványáért cserébe ígéretet kapott, hogy szülei vesznek neki egy kutyát, csak válassza ki felelősséggel. A kislány döntése a barzojra esett; fel is vette velem a kapcsolatot, elkísért egy-két kiállításra, hogy ráérezzen az ízére, majd előállt otthon a döntésével. A válasz: ide olyan kutya nem jön, amelyik nem őrzi a házat!

Hmm… Már megint a kutyás könyvek a hibásak? „Nem ugatós, nem harapós” – ezeket a szavakat szinte mindegyikben megtaláljuk. A tenyésztő olvasatában ezek a következőképpen hangzanak: a barzoj nem ugat, ha nincs rá különösebb oka. Nem fogja a gazdáját feleslegesen felébreszteni, mert hallani vélte, hogy az utca túloldalán felröppent egy veréb. Ellenben ha az egész falka egyöntetűen önkívületi állapotban „fog” valamit a kerítésnél, jó lesz, ha rögtön hívom a rendőrséget, mielőtt a betolakodó csúnya véget érne. Ha a kislány apja vette volna a fáradságot, és ellátogat hozzánk, tudtam volna, hogyan mutassam be a barzojok harci kedvét: ha dobok nekik egy kiszuperált nagykabátot, pillanatok alatt cafatokra tépik. Ellenben nyáron, amikor sok érdeklődőnk, és jövőbeli barzojtulajdonos vendégünk akad, kedélyesen kísérgetik őket az udvaron, a legszimpatikusabb embereknek az ölébe is ülnek. Gyakorlatilag ők döntik el, ők választják ki, ki érdemli meg őket. Mint ahogy Céda is kiválasztott engem. És én hiszek nekik…

Ismét idézek: „nem gyermekszerető fajta”. Mondjuk azért az jó lenne, ha gyermekünk nem gázolna keresztül kisbiciklijével egy félrevonultan, békésen heverő barzojon, de úgy gondolom, hogy erre már bármely más fajtájú kutya is felpattanna. Elvárja, hogy tartsuk őt tiszteletben, és hogy szólítsuk fel erre gyermekünket is. Valahol ez minden fajtájú kutyának járna, nem igaz? Ellenben ha játszani szeretne gyermekünkkel, nyugodtan engedhetjük. Ne hagyjuk magunkat befolyásolni, mondván, hogy a könyv azt írta, hogy nem gyermekszerető a fajta! Mert ez így, ebben a formában nem igaz.

 A profi

Az emberek első reakciója, mikor megtudják, hogy agarunk van, az hogy annak biztos nagy a mozgásigénye. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy igen is, meg nem is. A barzoj a nap legnagyobb részét pihenéssel, heverészéssel fogja tölteni – felnőtt korában bizonyosan. Ebből az is következik, hogy nagyon jól tartható lakásban is, ha mindennap ugyanabban az időben megteremtjük számára az önfeledt szórakozás lehetőségét. Nem is kell sok idő ehhez: egy kiegyensúlyozott barzoj fut néhány kört teljes erőből, aztán ismét háláját élvezhetjük a nap hátralevő részében. Ennek ellenére kinti tartásra ajánlom. Soha nem fázik, és imádja a hideget – ősszel, az első fagyos reggeleken bemutatott óriási hancúrozásaik is megerősítik ezt.

Ám a legjobban azt szeretem bennük, hogy ha valamit csinálnak, akkor azt nagyon. Ha lusták, akkor nagyon. Ha küzdenek, akkor is nagyon. Ha szeretnek, hát azt is őrülten. A kölykök gyakran követelőznek, de nagyon. Ne hagyjuk rabszolgává tenni magunkat! Bár vagyok olyan elfogult velük szemben, hogy azt mondjam: még azt is megértem, ha valaki egy ilyen pompás állatnak képes a rabszolgájává válni. A fegyelem és a következetesség a fontos mindenekelőtt.

Igyekeztem megfűszerezni a barzojról eddig hallottakat, olvasottakat, és átadni valamennyit a lelkesedésemből. Nem azt szeretném, ha ezek után mindenki kedvet érezne a barzoj tartásához. Azt kívánom, hogy mindenki találja meg a saját fajtáját, és a számára legfontosabb tulajdonságok alapján, ne pedig a kutyás könyvek száraz leírásai alapján próbáljon dönteni. Keressen fel tenyésztőket, lehetőleg olyanokat, akik kellőképpen elhivatottak és az adott fajta bűvkörében élnek, hiszen a tenyésztői munkát csak ilyen módon lehet végezni. Éppen úgy, mint a barzoj: vagy sehogy, vagy nagyon.